Kedves Barátnőm!
A legutóbbi bejegyzésem után felmerülhetett benned, hogy a vadregényes lánykérés után mi következett? Mennyit vártunk az esküvővel? A család és barátok mit szóltak az eljegyzéshez? Foglalkoztunk – e vele egyáltalán?
Hát, el kell, hogy mondjam, hogy tényleg megvalósult az, amit kértem Tőle. Összeköltöztünk még Veszprémben, akkor télen. Nagyon szuper volt minden, de az élet úgy hozta, hogy Győrbe költöztünk tavasszal. Én győri vagyok, csak Veszprémbe jártam akkoriban egyetemre. Győrben sem volt ez másképp. Én tanultam (és dolgoztam is). Drágám is hamar elhelyezkedett. De mégis fiatalok voltunk, és úgy gondoltuk, hogy az esküvővel várunk még.
A család és barátok kicsit hitetlenkedtek. Bár a családtagok csak aggódtak kicsit, de ismervén minket, hogy nem ugrunk fejest hülyeségekbe, támogattak minket. Voltak akkori barátok, akik hülyének tituláltak csak azért, mert 3 hónap ismertség után IGEN-t mondtam. Szerinted érdekelt? 😃 Nem igazán! Voltak, akik úgy voltak vele, hogy úgyse tart sokáig. Ez csak fiatalos bolondság, aztán majd jól szétmegyünk, mert felelőtlenek vagyunk. Hát tévedtek! 😃 Aki így vélekedett, hamar lemorzsolódott és az esküvőn sem volt ott.
Ahogy telt az idő, a kapcsolatunk egyre stabilabbá vált, de ne gondold, hogy rózsaszínködbe lebegve teltek a hónapok, évek. Dolgoztunk az egyéni és közös jövőnkön is, de azért az élet kemény dolgai minket sem kíméltek. Miért is kíméltek volna? Hiszem, hogy az akadályok, amelyeket közösen győzünk le, erősítik a kapcsolatot. De akkor mi is volt a következő lépés?
Hát a következő „lánykérés”. 😃 Egyszerűen volt egy ideálom, hogy szeretnék egy családi – baráti eljegyzési összejövetelt tartani, ahol már a közös gyűrűket húzzuk fel az ujjunkra és édesapám Áment mond a jegyességre, esküvőre. Valahol agyamentnek is gondolhatnád, hiszen már volt egy gyűrűm, mindenki tudta, hogy igent mondtam. Viszont számomra fontos volt, és a kedvesem is osztotta a véleményemet.
A „hivatalos” eljegyzésre 2011. július 30-án került sor. Igen, 2 évet vártunk a két gyűrűs, családi – baráti bulira. Hogy miért? Egyrészt mi is megértünk rá egyénenként és kapcsolati szinten is. Illetve szembesültünk olyan dolgokkal, amivel szerintem nagyon sokan. Lehet, hogy éppen te is barátnőm. A dolgok, amikre vágyunk néha azért csúsznak, mert pénzbe kerülnek. Hát igen, a két gyűrű, az összejövetel. Ráadásul az esküvővel nem szerettünk volna még sok – sok évet várni stb. Szóval első körben összegyűjtöttük a gyűrűink árát, hogy olyan legyen, amilyet szeretnénk. Ezután beszéltük meg ezt a nyári dátumot. Meg hát nem sürgetett senki és semmi. 😃
Alapvetően nem kerítettünk nagy feneket neki. Drága szüleimnél volt az összejövetel. Még is csak a lányos háznál „illik”. 😃 Persze ez a mi illik, mi nem … abszolút nem jellemző rám/ránk. Viszont ezt a „hagyományt” mégis csak tartottuk. Családi, közös ebéd mindenféle finomságokkal.
Hiába voltunk már jegyben, valahogy mégis nagyon izgatottak voltunk. Még én is! Pedig, tudtam, hogy apu „átenged” Neki. Tudtam, hogy az életünkben olyan sok változást nem hoz. De valahol a lelkem mélyén mégis éreztem, hogy innentől ez már még komolyabb. Egyfajta mélyebb szövetség, amit a boldog, közös élet reményében kötünk. Ennek megerősítése és igazi megköttetése az esküvő, persze. Viszont az eljegyzés az „előszoba”. Szóval izgultunk is, boldogok is voltunk, kavarogtak az érzelmeink.
Gyűrűink! 🙂
Emlékszem, ahogy teljes zavarban hebegte el azt a pár mondatot Ő, az egész család előtt. Édesapám pedig valahol meghatottan, valahol büszkén mondta el, hogy örül a választottamnak, kedveli és természetesen elvehet engem. Aztán persze koccintottunk, és drága apósomtól kaptam egy gyönyörű virágcsokrot, amelyet a következő mondattal adott át: Örülök, hogy a családunk része leszel!
Teljesen meglepett, zavarba jöttem, meghatódtam … és mérhetetlenül örültem! Azt hiszem, nem kell ezt túlmagyarázni barátném, érted Te ezt!
Aztán késő délután csalatkoztak a barátok, akik szintén gratuláltak, és velünk együtt ünnepeltek. Volt minden: jó kedv, anekdotázások, nagy beszélgetések, csilingelő poharak a koccintások közepette, sütik, torta, vacsora … nagyon – nagyon szuper társaság és boldogság!
Innentől már mindenki számára világos volt, hogy a legkomolyabbak a szándékaink, és senki és semmi nem állíthat meg bennünket, hogy összekössük hivatalosan is az életünket.
Hogy mi a tanulság, a konklúzió ezek alapján? Ha két ember igazán szereti egymást, és őszintén hisznek egymásban, a kapcsolatukban, akkor nem számít, más mit mond … nem számít, hogy „A mi családunkba nem így szokták!” … meg az sem számít, hogy a barátnőd/ismerősöd mit szól ahhoz, amit szeretnétek. Az a fontos, hogy Ti mit és hogyan szeretnétek. Ez önzőség lenne? Lehet! De hiszem, hogy a párkapcsolat és annak minden lépcsőfoka két emberre tartozik. Az már csak plusz, hogy a család és esetlegesen a környezet támogatólag van jelen a pár életében. Merjél Önmagad lenni barátnőm, és a párodnak is ezt tanácsolom!
Puszillak
„Az alkalmi barátnőd”
u.i.: Következő bejegyzéstől már az esküvővel foglalkozunk! 😀 Az igazán izgalmas lesz! 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: