Helló Csajszi!
A “dráágaszááág”! 😀 Tudom, hogy nem túl éles a kép, de hát akkoriban még nem volt sok sok sok pixeles, okostelónk. 😀 Azzal dolgoztunk, amink volt. 😀
Nem tudom, te, hogy vagy vele, de engem a lánykérés gondolata még mindig lázba hoz, pedig már férjnél vagyok. Véleményem szerint a legtöbb lány már gyerekkorában ábrándozik a hercegről, aki fehér lovon érkezik – vagy legalábbis valami normális pasiról -, aki romantikus körülmények között megkéri a kezét, megtartják a menyegzőt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Gyönyörű gondolatmenet! Nem igaz? Azonban a valóság sokszor kijózanító hatású.
A mi eljegyzésünk valahol mesébe vagy filmbe illő volt. Azt nem tudom eldönteni, hogy vígjáték – e vagy romantikus kalandfilm-e. Azt viszont bizton állíthatom, hogy humorban, helyzetkomikumban nem volt hiány.
Mint minden lánynak, nekem is megvolt az elképzelésem arról, hogy majd milyen körülmények között fogja megkérni a kezemet a nagy Ő. Viszont, arra korán rájöttem, hogy a kíváncsi természetemnek, az akkoriban még bőven dübörgő kontrollmániámnak köszönhetően a délceg lovagomnak nem lesz könnyű dolga. Ennek ellenére a valóság teljesen meglepett.
Amikor a nagy kérdés elhangzott (először), akkor még csak 2 hónapja voltunk párkapcsolatban, és 3 hónapja ismertük egymást. Szóval nem mondhatni, hogy acélos volt már akkor a kapcsolatunk – annak ellenére, hogy sülve-főve együtt voltunk-, de az érzéseink tiszták és őszinték voltak. No, de hogy történt az eset? És hogy hogy először? Volt második kérdés is? Még mielőtt félreértenéd, nem, nem mondtam neki Nemet! Na, de akkor lássuk csak, hogyan is történt.
2009 karácsonyát a szüleimnél töltöttük. A mi családunk nagyon összetartó, imádunk ünnepelni, és a társasági élet sem áll távol tőlünk. A hagyománnyá vált december 25-ei családi, baráti party zajlott éppen szüleimnél, amikor Ő félrehívott, és pár pohár szíverősítő után előállt a vallomással, hogy ugyan kevés ideje ismerjük egymást, de bennem megtalálta azt a nőt, akire mindig is vágyott. Hogy végig gondolta az életét, a jövőjét és nem tudja elképzelni, hogy én ne legyek részese a mindennapjainak örökre, és boldog velem. Hát nem romantikus?! Most figyelj! Folytatta, hogy Ő igazából a szüli-névnapomon szerette volna feltenni a Nagy Kérdést, de félt a választól, és nem bírt addig várni, ezért tárta elém a szándékait, érzéseit előbb. Meg különben is, ha én visszakoznék, akkor ne rontsa el a szüli-névnapomat majd stb. Hát nem megdöbbentő, és cuki is egyben? Hirtelen nem is tudod, hogy melyik. Ezzel valahogy én is így voltam. Persze, örültem, mint a fene. De! Előtört belőlem a kontrollmánia, a félelem, a „mi lesz ha?!” gondolata, és belekezdtem a monológomba én is: „Szeretlek! Nagyon örülök az „elő lánykérésnek”. Viszont még mielőtt válaszolok, lenne pár kérdésem.” (Jellemző!) Persze, megkérdeztem, hogy biztosan ezt szeretné -e, jól meggondolta -e. Tudja -e, hogy ez mekkora felelősség stb. Nyilván megerősített abban, hogy komolyak a szándékai. Hááát … Igent mondtam arra, hogy örülnék, ha majd megkérné a kezemet. (De fura?!) Rám jellemző módon azért hozzátettem, hogy még mielőtt az esküvőt terveznénk, szeretnék vele együtt élni, jobban megismerni stb. Akkor majd meglátjuk, hogy tényleg működőképes -e a kapcsolatunk úgy igazán, vagy sem. Még akkor télen összeköltöztünk egyébként, de ez már egy másik történet.
Jogosan merülhet fel benned barátném, hogy „de mi történt ez után”?! Hát az, hogy megváratott. Komolyan! Várnom kellett a gyűrűre és a Nagy Kérdésre december 25-től január 13-ig. Tudod, hogy milyen nehéz ez egy pörgős, türelmetlen embernek? Rettenet! Nyilván próbálkoztam Nála, hogy ha már úgy is tudok róla, minek várni a szüli-névnapomig? Nem lehetne -e előbb megkapni a kis drááágaszáágot?!?! Hát, nem jött be. Életében akkor először (velem szemben) határozott, magabiztos és megrendíthetetlen volt. Mellesleg valahol ez imponált is. Azért a mézes madzagot elhúzta előttem, hogy ő készül ám, húúú de nagy meglepi lesz stb. Már alig vártam!
Szüli-névnapomat megelőző estén kaptam egy üzenetet Tőle, amiben instrukciók voltak. Pl.: Kényelmes, de csinos ruhában legyek. Azért öltözzek melegen, és ne vacsorázzak lehetőleg. Jaaaa, és hogy különlegességgel is készül, több helyszín lesz. Többet nem mond. Na, másnap ment a filózás, mit vegyek fel?! Tél van, hó van … hideg van… Hát nem csicsáztam túl a dolgot. Farmer, csajos felsővel, amiről tudtam, hogy tetszik neki, meleg-téli csajos cipő (nem magassarkú!), sál, sapka, kabát. Végeredményben, akár hógolyózni is mehettünk volna. És most figyelj, ez a gondolat nem is áll messze a valóságtól. Ugyan is a drágám megérkezett értem autóval, és elindultunk. Persze, kérdezgettem hova megyünk, mit csinálunk?! Válasz: „Türelem! Majd meglátod!” Nem volt mit tenni, gyakoroltam a türelmet. Mikor már utaztunk egy ideje, kicsit gyanússá vált a dolog. Amikor már árkon-bokron-havon keresztül gázoltunk, akkor feltettem egy kérdést: Ugye nem fogunk hegyet mászni?! Hát … annyira neeem- jött a válasz.
Nem fogod elhinni, de a Csatár – hegyre vitt fel (egy darabig kocsival), majd kiszálltunk, hogy akkor sétáljunk a kilátóhoz, szép a táj, andalogjunk kettecskén, romantikus stb. Leírva annak is tűnik, de pár körülmény: Éhes voltam, hiszen éhesen kellett érkeznem. Aznap kezdődtek a „piros betűs napjaim” -mikor máskor?!?!?-, ergo görcsökkel küzdöttem menet közben. Néhol térdig ért a hó – ennyit a csini cipőről -. De nem baj! Hősiesen mentem a kilátó felé … fölfelé. Majd mikor felértünk, megláttam a – számomra – nem túl bizalomgerjesztő kilátót, akkor a drágám szembesült vele, hogy tériszonyom van. Ergo, fentről egyedül szemlélte meg a tájat kb. 2 perc alatt. Viszont a kilátó mellől is gyönyörű volt a táj, onnan már együtt kémleltük a lenyűgöző, hófödte természetet.
Az ominózus hegyen! 🙂
Amikor már készítettünk pár képet (Hiszen anélkül, mintha ott se lettünk volna. Nem igaz?), kellően átázott a cipőnk, és kiromantikáztuk magunkat a „hegytetőn”, elindultunk visszafelé. Abban reménykedtem, hogy már vacsizni megyünk, de tévedtem. Veszprémben éltünk akkoriban, és még nem ismertem olyan jól a várost. Leparkoltunk a belvárosban, és az óváros részen, a várnál sétáltunk. Ez már egy kellemesebb környezet volt azért, valljuk be.
A várnál lévő Benedek-hegyre kisétáltunk – bár akkor nem tudtam, hogy miért -, annak is a legvégére. Ott is nézelődtünk, majd megkérdeztem: hogy hogy kisétáltunk ide? Mire Ő el kezdte mesélni, hogy ez a kis rész a hegyen, a „szerelem sziget”, s közben, már kotorta is a kabátja belső zsebét. Arra gondolt, hogy Veszprémben ez a legmegfelelőbb helyszín arra, hogy feltegye a Nagy Kérdést -másodszor, élesben, gyűrűvel-. Miután kis zavarát leküzdve, megvallotta érzéseit, feltette a kérdést: Leszel a menyasszonyom és hozzám jössz feleségül?
Természetesen: IGEN-t mondtam. Majd csókban forrtunk össze, s amikor kinyitottuk a szemünket, csak azt láttuk, hogy közel s távol felkapcsolták a közvilágítást, és még gyönyörűbb volt a kilátás, mint előtte. Na eeeez tényleg romantikus volt!! El is felejtettem minden hegymászást, tériszonyt, görcsöt, hóban mászkálást. Nyilván, akkor már mindketten nagyon éhesek voltunk, úgy hogy utána beültünk az étterembe, ahova asztalt foglalt. Nagyon jót beszélgettünk, melegedtünk, ettünk – ittunk. Nagyon szép, meghitt este kerekedett a végére.
Hogy ez álomlánykérésnek számít – e? Jó kérdés. Valakinek lehet, hogy nem. Viszont hűen tükrözi az életet. A legjobbat szeretnénk, a legjobb szándékok és érzések vezérelnek bennünket, de akkor is vannak változó tényezők és körülmények, és ha kellő humorral, rugalmassággal tudunk felülemelkedni az „akadályokon”, akkor minden megszépül. Arról nem is beszélve, hogy ilyen jó kis sztorik kerekednek ki belőle. Ha engem kérdezel … számomra tökéletes este volt. Mert vele lehettem. Mert igyekezett. Mert nagyon emberi és érzelmes volt.
Mi következett ezután? Összeköltözés, közös tervek kovácsolása, másik városba költözés, „hivatalos – családi” eljegyzés, esküvő időpontjának kitűzése stb. Ezekre a témákra egy következő bejegyzésben térek ki.
Lehet, hogy felmerül benned: Miért osztotta meg velem ez a lány a történetét? Miért hasznos ez nekem?
A helyzetkomikumon, humoron és nevetésen túl … ha csak annyi tanulságot levonsz belőle, hogy az „álmok” nem mindig úgy teljesülnek be, ahogyan elvárjuk, de attól még lehetnek csodálatosak… már megérte megírnom ezt a bejegyzést.
Szóval, ha tanácsolhatok valamit drága barátnőm, akkor azt mondom, hogy a lánykérést ne várd el a párodtól, fejben Te ne tervezd meg előre … ábrándozhatsz róla … de engedd, hogy a kedvesed Önmaga lehessen, és úgy kérje meg a kezedet, ahogyan szeretné, és ahogyan azt teheti. Nem dől össze a világ, ha nem hollywoodi, naplementés környezetben kérik meg a kezedet. Ezek a meghitt, bensőséges pillanatok csak kettőtökről szólnak, éppen ezért csak is tökéletesek lehetnek … függetlenül a körítéstől, hiszen áthatja őket a szeretet és a szerelem.
Puszillak
„Az alkalmi barátnőd”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: